A szavazatok összeszámlálásának folyamatában lélekemelő pillanat volt a határon túli magyarok szinte egyöntetű véleménye a kormányzó pártszövetségről. Amire a Népszava úgy reagált, hogy közölte szakértőjük, Tóth Zoltán véleményét: „ha egy pártra leadott szavazatok mennyiségéről azt hozzák nyilvánosságra, hogy az adott párt megszerezte a voksok 95 százalékát, az minden esetben a választási csalás megalapozott gyanúját kelti”. Annak gyanúját tehát még véletlenül se kelti, hogy ez az eredmény válasz ama tíz esztendővel ezelőtti december ötödikére, amely népszavazás előtt a baloldal olyan gyalázatosan viselkedett a határon túli magyar testvéreinkkel. És válasz arra is, hogy az Orbán-kormány begyógyította a sebeket a szavazójoggal is együtt járó magyar állampolgárság megadásával.
A kétharmados győzelemben bizonyára sokan reménykedtek a jobboldalon, ám a többség megelégedett volna egy szerényebb, magabiztos kormányzást biztosító eredménnyel is. E felhatalmazást talán azért kapta a Fidesz–KDNP, hogy legyen módja kijavítani az előző ciklusban kétharmados többséggel elkövetett hibákat: például a „kamupártok” ész nélküli javadalmazását a választáson.
A magyar nép bölcs döntéseket szokott hozni, ha megkapja a lehetőséget a demokratikus választásra. Nem adja a kormány rúdját semmilyen szélsőséges, zavaros nézeteket valló erőnek. Sőt amikor a nép ítél, a politikai stílust is figyelembe veszi. Bizalmat nem nyerhet hazudozó, pojáca stílusban hadováló, öv alatti alpári stílusban tréfálkozó politikus, a közerkölcsről gondolt társadalmi norma szűrőjén is megméretnek a jelöltek. Most sem történt másként.
Az Orbán-kormány 2010 és 2014 között számos fontos és jó döntést hozott, ezek mérettek meg, és ezek eredményezték a világ valamennyi demokratikus választási szisztémája szerint is kijáró nagy győzelmet. A kétharmados felhatalmazást lehet azonban részben az új választási rendszernek is tulajdonítani, ezért úgy vélem: az lenne a helyes viselkedés az új Országgyűlésben a kormányt támogató jobboldali pártszövetség részéről, ha a következő négy évben elegáns önmérsékletet gyakorolna, ha kompromisszumra törekedne, ha engedményeket is tenne azért, hogy megszerezhesse a kétharmados többséget igénylő döntésekhez a támogatást az ellenzéki pártoktól is. Ha alapelvvé válna, hogy mindig értékesebb az egyeztetések segítségével kikínlódott egyetértés, mint az erőből átvitt akarat. A győzelem jó okot és alkalmat teremthet arra is, hogy a győztes a kitűzött céljait nem feladva nagyvonalú legyen az alulmaradtakkal, még akkor is, ha utóbbiak elmulasztották, hogy kinyilvánítsák: elismerik és jó szívvel fogadják a magyar nép egyértelmű akaratát.
És talán kevesebb kormányzati propagandával, ám annál több szeretettel és megértéssel átitatott hatékonysággal kellene segítőkezet nyújtani az elesetteknek, a kisiklott életűeknek, a nélkülözőknek. Nem a majdani szavazatuk miatt, hanem azért, mert így helyes, mert így természetes.
